Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért, A pankrátor, A forrás) ezzel a filmmel gyakorlatilag elkészítette A pankrátor női változatát, ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy egy romantikus mozit látunk, hanem ezúttal egy női karakter pokoljárását kísérhetjük figyelemmel.

 

 

Nina (Natalie Portman Oscaros alakításában) a törékeny szépségű balerina mindent megtesz, hogy az új évadban megkapja A hattyúk tava főszerepét. Ehhez azonban nemcsak a fehér, hanem a fekete hattyút is el kell tudnia táncolnia, amihez a zseniális és sármos, társulatát egyfajta háremként kezelő és irányító művészeti vezetőnek, Thomas-nak elő kell hoznia a lány sötét oldalát. Nina görcsösen igyekszik megfelelni az elvárásoknak, de a rá nehezedő terhek (a vetélytársakkal való küzdelem, az anyja által otthon tartott pszichikai terror) alatt összeomlás közeli állapotba kerül…

A pankrátor-hoz hasonlóan itt is egy olyan ember áll a középpontban, aki hiába bír zseniális képességekkel „munkájában”, magánélete szinte egyáltalán nincs illetve inkább kudarcokkal, súlyos problémákkal telített, így csakis a közönség szeretete, rajongása, a színpad varázsa és a kollégák elismerése élteti. A siker elérése érdekében viszont egyre nagyobb áldozatokat kell hoznia, ami szép lassan teljesen felemészti testileg és lelkileg is.

Portman Oscar-díjas alakítása mellett érdemes még megemlíteni a fontos mellékszereplők közül Vincent Cassell-t, Mila Kunis-t (a vetélytárs) és Barbara Hershey-t (Nina anyja), akik képesek Portman ragyogása mellett megcsillantani saját tehetségüket.

 

 

Aronofsky pedig egy újabb letaglózó, különleges képi világú, időnként rémisztően horrorisztikus szcénákat is felvonultató filmmel bővítette filmográfiáját. Reméljük, neki ezért nem kell olyan áldozatokat hozni, mint főhőseinek.

 

A film jelenetei váltakoznak, fekete-fehér hangulatban. A menüpontok alul helyezkednek el egy sorban, viszonylag nagy betűkkel. Jól néz ki, de sajnos sokszor nem látunk egy-egy gombot, mert teljesen beleolvad a háttérbe.

 

 

A rendező többféle kamerával vette föl a jeleneteket, és sajnos ez meg is látszik. Nem a különböző készülékekkel felvett képek váltakozása a zavaró, azt szépen összefésülték, inkább már sajnos bántóan szemcsés a transzfer az utómunkák utáni fátyolrétegtől. Tény, hogy ez rendezői koncepció, de így sajnos néha pont a Blu-ray lemez néhány fontos előnye vész el, mert részletesség alig van. A színekkel ettől függetlenül nincsen gond, a feketék is kellően mélyek. Ha a korábbi Aronofsky filmek képével hasonlítjuk össze a képminőséget, akkor az összkép azért jobb, és az is látszik, hogy eddig talán a Fekete hattyú a különc direktor legszebben fényképezett filmje.

 

Erről szerencsére ódákat lehet zengni. A főleg zenével operáló film erőteljes keverése a nappalinkba varázsolja azt a borzongást, amit a direktor úr a komoly zenével el akart érni. Jól játszik az eredeti DTS HD Master Audio hang a hangerővel, és az éppen játékban lévő hangfalak dinamikájával. A magyar szinkron azonban felemás érzés. A DD 5.1-es magyar hang keverésben hozza az előbb említett szintet, de érezhetően vissza van véve a teljesítmény. És ez csak az egyik probléma, mert elég furcsán beszélnek az amúgy egész jól kiválasztott színészek. És erre még csak rápakol az, hogy a szinkron érezhetően a DVD 25 képkocka/perces sebességéhez készült, így a BD-re való lassítás következtében még kaptak a karakterek egy kis orrhangot is.

 

 

Egy három részre osztott, de hosszú és tartalmas dokumentumfilm az első extra. Meglehetősen érdekfeszítőre sikeredett az anyag. Minden kis elemre kitérnek, kicsit csapongva, de nem zavaróan összevissza. Mivel nem effektfilm, így rengeteg szó esik a díszletekről. Gyakorlatilag végig valós helyeken folyt a forgatás. Rengeteg trükk, amit látunk kameratrükk, digitális utómunka csak a legszükségesebb helyen van. Ami különlegessé teszi ezt az extrát, az az, hogy kevés a tényleges interjú, és nagyon sok a forgatás közben ellőtt kérdés. Sok forgatási képsoron láthatjuk, hogyan dolgozik a rendező, és ami még jobb, hogy nem csak a filmkészítés pozitív oldala jön elő, hanem a frusztráltság, és a fáradtság is látszódik, amikor hajnali négykor van a felvétel. Kiemelik a már említett kevés, digitális utómunkát. Egyet értek velük, miszerint a mai filmes világban nem kell ódzkdni a számítógéppel generált képektől, de nem is kell túlzásba vinni. Ezt az egyensúlyt találta meg a Fekete hattyú. Az azonban kicsit elkeserített, hogy Portman kisasszony mennyire védte erényeit, miszerint végig ő táncol a filmben, holott sajnos ez közel sincs így. Egy kétperces kis összeállítás a következő, ami a Hattyúk taván alapuló érzéseket emeli ki, de inkább csak egy kedvcsináló a filmhez. Négy percben beszél a desginer a díszlet alapjaihoz összeszedett kutatásokról. Itt már inkább a nyilvánvalóbb dolgok kerülnek szóba, azok is érintőlegesen. Újabb négy percben a jelmezeket boncolgatják. A színpadi, és azon kívüli ruhákról beszélnek, de túl sok érdemi információ itt sem hangzik el. A csak Natalie Portman-nel foglalkozó kis werk értelemszerűen a színésznővel foglalkozik. Mesél a táncórákról, és arról is, hogy a balettos filmet már nyolc éve tervezgették a direktorral. Ugyanilyen mini foglalkozik Darren Aronofsky-val is. Ő inkább a befektetett energiát, illetve a különböző filmekben látott karaktereiről beszél. Röviden beszélget egymással a rendező és a főszereplő. Utóbbit faggatják, hogyan is készült a szerepre. Sajnos a korábban megtudott digitális trükkök miatt (arccsere a táncoló lányon) kissé hiteltelen a barna szépség. Hasonló hosszban beszélgetnek a kamera és a tánc összehangolásáról, ám itt is inkább csak Portman beszél a tapasztalatairól. Ezen kívül még kapunk néhány öt perces összefoglalót a főbb szereplőkről, és a rendezőkről, valamint egy előzetest.

 

 

Egy kiemelkedően jó film, elég erőltetetten butított képpel, remek eredeti hanggal, és nem szokványos, de kellően informatív extrákkal…

 

FILM: 9

KÉP: 7

HANG: 9

EXTRÁK: 9

 

FILMKRITIKA: Feri, a mozigépész

BD TESZT: Oblath Ádám