A különböző szabványok csatája mindig is a szórakoztatóelektronikai iparág szerves része volt, elég, ha csak a VHS és a Betamax, a Minidisc és a CD, vagy az Attrac és az MP3 küzdelmére gondolni. A DVD-t a trónról letaszító Blu-ray technológiának is meg volt a maga kihívója a HD-DVD eljárás személyében. Az összecsapás pedig az igazi háborúkat idézte. Bivalyerős háttérország és szövetségesek garmadája mindkét oldalon, semleges hatalmak, csodafegyverek, árulás és piszkos kis trükkök.... Na ez a Formátumháború.
A váltás okai - miért kellett a Blu-ray?
Amikor a videokazettákat felváltották a DVD lemezek, akkor ezzel nem volt gond. A Digital Video Disc szabvány kidolgozásakor ugyanis összefogott az iparág. Az 1995-ben létrejött konzorciumban az összes nagy piaci résztvevő (a Matsushita (azaz a Panasonic), a Toshiba, a Philips, a Sony, a Time Warner, a Mitsubishi, a Pioneer, a Hitachi, a Thomson és a JVC) szerepet vállalt. Azonban pár évvel később a folytatásban már nem tudtak megegyezni.
Szekértáborok
Két nagy konglomerátum nézett szembe egymással, amelyek eltérő válaszokat képzeltek el a felmerülő problémára. A HD-DVD szabvány mögött a Toshiba állt, olyan partnerekkel, mint a NEC, a Sanyo, a HP, és az Intel. Később csatlakozott hozzájuk (valószínűleg az Intel nyomására), a Microsoft is, tehát igen masszív hátteret sikerült kiépíteni. Ráadásul a nagy hollywoodi stúdiók közül a Paramount Pictures, a Warner Bros. valamint az Universal Studios is e technológia mellett tette le voksát. A HD-DVD legnagyobb előnye az volt, hogy ugyanolyan gyártási metódust használt, mint a DVD, ezért az előállítási feltételei is hasonlóak voltak. Ergo a váltással járó költségek alacsonyabbak. Viszont kompromisszumként az így elérhető tárolókapacitás felső határát 15 gigabyte-nál kellett meghúzni.
A Sony féle Blu-ray Szövetség (Blu-ray Disc Association - BDA), viszont amellett tört pálcát, hogy ha már váltanak, akkor csinálják rendesen. Dolgozzanak ki egy olyan szabványt, amely jóval több adat elraktározására képes. Így született meg a Blu-ray technológia, amelynek lemezeire már az első körben 25 gigabyte fért rá. Ez pedig azt jelentette, hogy a nagyfelbontású filmek, kiegészítők és extrák mellett a szintén sok helyet követelő surround (különféle Dolby és DTS szabványok) hanganyagoknak is jutott elég hely. A gyártás persze drágább volt, így patthelyzet alakult ki. Főleg azért, mert mögéjük olyan nagyágyúk sorakoztak fel, mint a Panasonic, a Pioneer, a Philips, a Thomson, az LG, a Hitachi, a Sharp és a Samsung. A filmgyártók közül pedig a Columbia Pictures, a TriStar, az MGM és a Fox is a Blu-ray pártjára állt.
A csata
Az erőviszonyok láthatóan kiegyenlítődtek, így azt már az elejétől kezdve tudni lehetett, hogy szimplán izomból egyik fél sem nyomhatja le a másikat. Az első lépést a Toshiba tette meg azzal, hogy bemutatta első asztali HD DVD lejátszóját Japánban 950 dolláros áron. Ám sokat a Sony válaszára sem kellett várni, és persze a partnereik is gyorsan előálltak a saját megoldásaikkal. Az árak folyamatosan csökkentek, és mindkét brigád gőzerővel fejlesztett, hogy minél nagyobb tárolókapacitással rukkolhassanak elő. Így idővel ez a szempont már nem is számított. Egyedül az, hogy ki tudja ráerőltetni akaratát a forgalmazókra és a vásárlókra. Ráadásul időközben a konzol front is beindult. A Microsoft bejelentette, hogy az Xbox-okon lehetővé teszik a HD-DVD filmek lejátszását és persze a Sony is BD kompatibilisekké tette ezzel egy időben a Playstationoket.
Persze a biznisz közben nem ment igazán, hiszen a felhasználók az új technológiák által nyújtott kézzelfogható előnyök ellenére kivártak. Teljesen logikusan. Ki szeretett volna egy olyan lejátszót birtokolni, amelyhez nem vehet meg minden filmet, és amelyre, lehet, hogy rövid időn belül egyáltalán nem jelenik majd meg semmi? Hát nem sokan. A Samsung és az LG reagált a leggyorsabban a kialakult helyzetre, hiszen mindketten hibrid eszközöket dobtak piacra. Ezek azonban drágábbak voltak, mint a szimpla darabok, de ők legalább bebiztosították magukat. A többieknek erre viszont nem volt kapacitása, és az akarat is hiányzott, úgyhogy a dolgot gyorsan dűlőre kellett vinni. Legalábbis a többségnek ez volt az érdeke. Mint mindenhol, itt is akadt, aki közben suttyomban a saját pecsenyéjét sütögette. Sokak szerint ugyanis a Microsoft és az Intel azért pumpált iszonyú mennyiségű pénzt a HD-DVD oldalba, mert a formátumháború elhúzódására játszottak. Ők ugyanis elsősorban a letöltések növekedésében érdekeltek, és nem abban, hogy az emberek külön vegyenek fizikai hordozókat, illetve azok kezelésére képes asztali hardvereket. Persze az ő szempontjuk is érthető, hiszen a letöltés elterjedése a számítógép értékesítési mutatókat dobja meg, ez pedig egyben több eladott operációs rendszert, illetve egyéb alkalmazást jelent.
Boldog békeévek
A 2005-ben kezdődött formátumháború gyakorlatilag egy pillanat alatt ért véget 2008 végére. Ekkorra a küzdő felek már rendszeresen nehézsúlyú sértéseket vágtak egymás fejéhez, kezdve a tisztességtelen piaci magatartást feltételező vádaskodásoktól, a hazugságok terjesztésén át, egészen odáig, hogy ki-kit akart megvenni a másik oldalról. 2008 elején azonban a Warner bombát robbantott. Bejelentették, hogy kihátrálnak a HD-DVD mögül és csatlakoznak a Blu-ray Szövetséghez. Ezzel lavinát indítottak el, ami odáig fajult, hogy a januári CES-re szervezett HD-DVD gigaparti-megafesztivált le is fújták. Bő egy hónap múlva a Toshiba pedig hivatalos közleményt adott ki, amelyben tudatták, hogy lezárják a fejlesztést, megszűntetik a népszerűsítést, illetve értékesítést, valamint leállítják a meghajtók, felvevők és lemezek gyártását. Ezzel elhárult az utolsó akadály is a nagyfelbontású anyagokat tartalmazó fizikai hordozók elterjedése elől. A Blu-ray és a Sony megnyerte a csatát. Záróakkordként a Toshiba 2009-ben csatlakozott a Blu-ray szövetséghez, így a legújabb kori formátumháború véget ért. Készülhetünk a következő csörtére!
