FILM
Az már önmagában szomorú dolog, hogy a mozibemutatók jelentős részét folytatások, előzményfilmek, képregény-adaptációk és régi klasszikusok – többnyire teljesen felesleges – remake-jei teszik ki mostanság, de a legszomorúbb tényleg olyankor szokott lenni az ember, amikor egy régi kedvenc új változata nemhogy semmit nem tesz hozzá a korábbi filmhez, hanem annak pozitívumait sem képes megtartani, s inkább a mítoszt rombolja, mintsem hogy építené vagy netán újraindítaná.
Most azon nyilván el lehet vitatkozni, hogy az eredeti Conan, a barbár mennyire filmtörténeti jelentőségű alkotás, de az vitathatatlan, hogy egyrészt sztárrá tette Arnold Schwarzeneggert, másrészt azért mégis a nyolcvanas évek egyik meghatározó darabja. John Milius filmje egyszerre volt brutális, vicces, de mégis cool, és ugyanez volt igaz az Arnold által alakított főhősre is. Conan suttyósága gondoskodott humoros pillanatokról, mégis mindvégig tudtuk, hogy helyén van a szíve, küzdelemben pedig nem volt olyan, aki sokáig bírta volna ellene. Minden idők egyik legcoolabb főhősének pedig azért is nyugodtan nevezhetjük, mert a film végén királlyá koronázta saját magát(!). Amúgy a szokásos bosszúsztorit kaptuk meg (a főhős szüleit gyerekkorában lemészárolják, ő pedig rabszolgasorba kényszerül, ahonnan azonban megerősödve szabadul, hogy beteljesítse bosszúját a nem evilági hatalmakkal is cimboráló gyilkoson).
Bár az eredeti mozi sem a fantasztikus színészi alakításokra épített, mégis zongorázni lehetne a különbséget a remake és az eredeti szereplőgárdája között. Az új Conan bántóan semmilyen. Izmos, de ezen kívül semmi. Nincs karizmája, jellegtelen figura, főleg, ha Schwarzihoz hasonlítjuk.
Stephen Lang (Avatar) kábé ugyanez a gonosz oldalon (az eredeti filmben ugyebár a legendás James Earl Jones volt a főgonosz), mellette Rose McGowan pedig ritka irritáló nőszemély, Grace Jonesszal összevetve szintén messze alulmarad egy összehasonlításban. A többi mellékszereplő közül egyedül Ron Perlman (Drive – Gázt!, Hellboy) képes hozni magát Conan apjaként, a többiek teljesen jellegtelenek maradnak.
A sztori pedig hiába merít szinte az összes fantasyből (például gyűrű helyett itt maszkot alkotott a gonosz, azt kell összerakni, és akárcsak A múmiában, itt is egy nő miatt van minden baj), hiába kaszabolnak szinte folyamatosan száz percen keresztül, nincs lendület, és egy idő után még el is aludnánk rajta, ha nem szólna olyan hangosan a digitális hang. Hiányzik a humor és az igazi barbárság, ugyanakkor pont amikor nem kéne, a film (az alkotók) túlzottan komolyan veszi magát és hőseit. A 3D kábé a főcímnél és a végefőcímnél érezhető igazán, a produkció közben nagyon nem („hála” a túlzottan sokat rángatott kamerának, a klipszerű vágásnak és a sok sötét jelenetnek), utoljára A titánok harca esetében volt ennyire felesleges a harmadik dimenzió „megnyitása”. Kár érte.
Marcus Nispel most sem bizonyítja, hogy méltó lenne arra, hogy nyolcvanas évekbeli klasszikusok újráit rábízzák, mégis A texasi láncfűrészes mészárlás (s még ez volt az, ami úgy ahogy nézhetőre sikerült) és a Péntek 13. után ezzel a Conan-filmmel már inkább hullagyalázást követ el.
MENÜ
Választhatunk, hogy 2D-s vagy 3D-s verzióban kívánjuk nézni a filmet, ami a menüt is meghatározza – na nem kinézetre, mert abban tökegyforma a kettő, csak a 3D-s verzió értelemszerűen már a menüjében is térhatású. Egyébként egyszerű, állóképes menüt kapunk, amit áttekintve hamar kiderül a szomorú tény: a lemezen semmilyen extra nincs, hiszen ilyen menüpont egyáltalán nem is választható.
KÉP
Az egészen hűvös képektől a sötét, nyomasztó szcénákon át a sárgás-barnás színvilágú jelenetekig gyakorlatilag mindent megkapunk a filmtől, mindezt rengeteg gyors vágással és sok kameramozgással körítve, ami ízlés szerint lehet idegesítő vagy sem. Ami azonban tény, hogy a 3D nem nagyon érvényesül ennél a filmnél, és a BD-n sem változott a mozipremier óta. Nagyon sok jelenetnél alig érezni a kép mélységét, vagy bármiféle egyéb 3D-s hatást. Szinte a főcím meg a stáblista többet nyújt e tekintetben, mint maga a film. Mintha nem is igazán figyeltek volna arra, hogy a felvételek közben a képi világot 3D-sre komponálják, talán emiatt nem érezzük ennek igazán az előnyeit sem.
HANG
Az angol DTS-HD MA hangsáv és a magyar DTS szinkron egyaránt erőteljes hangzást produkál, a csatajelenetek átélhetők, a filmzene is hangsúlyosan dübörög, ahol kell, szóval ezen a téren nincsen gond.
EXTRÁK
Ahogy írtam korábban a menü bemutatása kapcsán, extra menüpont sincs a lemezen, ami egy új, 3D-s film esetében – bukás ide vagy oda – azért eléggé meglepő, vagy mondhatnám azt is, szomorú, de persze, ha őszinték vagyunk, elismerjük, a filmen ez sem segített volna.
FILMKRiTIKA+BD TESZT: Feri, a mozigépész
