Itt valami tévedés van, kérem, gondolhatná az ember, hiszen Roland Emmerich (igen, ő) hogyan is rendezhetne kosztümös drámát. Ráadásul olyan kosztümös drámát, ami egy, az irodalomtörténészeket mind a mai napig élénken foglalkoztató kérdést feszeget.

 

 

Nevezetesen: Shakespeare műveit valóban Shakespeare írta-e vagy valaki más, és ő csupán jó időben volt jó helyen, s a nevét adta a háttérben névtelenül meghúzódni kívánó illetőnek, aki a valódi szerző, és paradox módon, de saját műveinek mecénása is volt. Oxfordi tudósok és kutatók boncolgatják a témát még napjainkban is, mert sok a kétely.
Emmerich filmje abból indul ki, hogy egy briliáns írói vénával megáldott, dúsgazdag essexi nemes művei azok, amelyek Shakespeare neve alatt színpadra kerültek és később nyomtatásban is megjelentek. Ez persze így önmagában kissé kevés lenne. Ezért a sztori fel van turbózva azzal a teóriával (amit egyébként a szuggesztív film megtekintése közben kész tényként fogadunk el, mert annyira visz magával, amit látunk-hallunk), hogy a kiváló irodalmár műveiben egyrészt saját (magán)életének élményeit, traumáit, allegorikus formában, különböző történelmi korokba áthelyezve írta ki magából.

 

 

Ezen kívül az éppen aktuális, Erzsébet királyné korabeli, mocskos és gyomorforgató politikai játszmákat ábrázolta szintén elemelve, metaforákkal, áthallásokkal zsúfolva, valamint a köznépet befolyásolva (mint bebizonyosodik, egyáltalán nem naivan), bízva abban, hogy azok tudnak a sorok között olvasni, pontosabban egyértelmű számukra, hogy amit a színpadon látnak, nem csupán az, amit a színpadon látnak.
Érdekes, izgalmas, nehéz a téma, és bármilyen meglepő, de a kolosszális büdzsékből nem éppen intelligens, ugyanakkor viszont irdatlan kasszasikereket előállító blockbustermágus Emmerich kiválóan vizsgázik a korábbi munkáihoz képest kis költségvetésű, különös hangulatú filmmel. Az, hogy a történelmi hűségre törekvés jegyében a díszletek és az idén Oscar-díjra jelölt jelmezek tökéletesek, alapelvárás. A keretes szerkezet okos megoldás, a nyitányban elhelyezett nyitány konkrétan zseniális, és aztán jön, aminek jönnie kell. Nem könnyű azonban felvenni a fonalat, mivel az első félórában három különböző idősíkban váltakozik a cselekmény, sok a szereplő, és gyorsan peregnek a dialógusok, nagyon sok minden történik.

 

 

A flashbackes visszacsatolások a későbbiekben sem ritkák, összpontosítani kell, Emmerich tornáztatja az agyunkat rendesen. Előismeretekkel persze valamivel könnyebben boldogul a néző a ki kicsoda, mikor és hol problémakörben, ám enélkül is követhető a sűrű események láncolata, ha nagyon figyelünk. A John Madden-féle Szerelmes Shakespeare jellegű súlytalan, romantikus, szentimentális, bárgyú drámákat felejtsük el. Az Anonymus komor hangulatú, hűvös eleganciával fényképezett és sötét tónusokra szűrőzött-világított képsorain lassacskán egy különös thriller bontakozik ki.

 

 

Az ifjú Erzsébet itt egy meglehetősen léha erkölcsű hisztérika, majd szenilis vénasszony, az évek során felhalmozott számos fattyúval, akik közül vérpadra küldeni bármelyiket nem okoz számára problémát. A körülötte lévő nomenklatúra rafinált, rosszindulatú söpredékek arcképcsarnoka, és még maga a rejtélyes essexi gróf, a kiváló művek szerzője sem éppen egy szimpatikus figura. Shakespeare alattomos, gyáva féreg, a közte és az oxfordi gróf között közvetítő Jonson pedig instabil jellemű, alkoholistává váló, akaratgyenge bábu, aki később felül bírt emelkedni önmagán.

 

Félreértés ne essék, nem komédiáról van szó. A film éppen attól válik lebilincselővé, hogy a megidézett történelmi szereplők, irodalmárok, politikusok, hadvezérek és a többiek nincsenek fényezve. Az alkotás kifejezetten mindnyájuk árnyoldalára összpontosít. A „III. Richárd” megszületése az egyik kulcsmomentum, és ennek a szálnak a felvezetése, kifejtése igazi bravúr, csúcspont, bár dramaturgiailag némileg rosszul időzítettnek tűnhet. Azonban az alkotók betartották a művek megszületésének kronológiai sorrendjét, ezzel is jelezve, hogy komolyan veszik a témát, és a hitelességet nem áldozzák fel a hatásvadászat csábító oltárán. Az Anonymus az illúziókkal leszámolás filmje, részben arcul köpése mindannak az ideologizált képnek az adott korról, ami iskolai történelmi tanulmányaink hozadékaként él bennünk. Tény, hogy nem volt éppen móka és kacagás Erzsébet kora, tudjuk ezt jól, ám itt kissé mélyebbre ásnak, ráadásul pont egy meglehetősen különös irodalomtörténelmi vita elméleteinek és bizonyítékainak erőterében.

A káprázatos ruhakölteményekben feszítő, pompázó hatalmasok mocskos, rosszindulatú, kétszínű figurák.

 

 

A filmnek nincs igazán pozitív hőse, még a lezárás előtti szembesülés-önmeghasonulás jelenetben sem kerül valódi kimosdatásra senki. Aki az első félórában fel tudja venni a fonalat, jó eséllyel hamarosan újranézi majd, miután hiteles forrásokban utánaolvas a karaktereknek. És a meglepetés ekkor jön majd, mert még jobban összeáll a kép, és tényleg elgondolkodtatóvá válhatnak a mozi által felvetett kérdések. Persze érheti az a vád az alkotókat, hogy összeesküvés-elméleteket gyártó paranoid személyiségek. Lehet. De akkor az a jó néhány oxfordi (!) tudós és professzor miért fecsérli drága idejét arra, hogy kételkedjen és kutasson? Biztos csak azért, mert az a bizonyos essexi nemes Oxford grófja is volt? Ugyan már! Shakespeare végrendeletében nem esik szó semmilyen irodalmi alkotásról, felesége és gyermekei, csakúgy, mint apja, írástudatlanok voltak. Állítólag Shakespeare maga sem tudott írni, csupán olvasni, és bemagolta a színpadi műveket. Tény, hogy egyetlen saját kézzel írt levél, illetve bármilyen más hiteles kézirat nem maradt utána. Életútja tele van rejtélyekkel és fehér foltokkal. Az Anonymus részben ezeket fejti fel, tölti ki és gondolja tovább, a maga fiktív vagy éppen nagyon is valós univerzumában, racionálisan, okosan, magával ragadóan és hihetően. Az pedig már tényleg Emmerich szaktudását dicséri, hogy a játékidő második felében izzasztóan izgalmassá és feszessé válik a film, ami így leírva kissé nevetségesnek tűnhet. Akiket viszont magával visz a 125 perces mozgóképes freskó, azoknak garantáltan nem fog annak tűnni, miután homlokukról és tenyerükről letörölték a verejtéket.

 

 

A kiváló színészgárda remek teljesítményéről lehetne persze ódákat zengeni, de jelen esetben fölösleges. Teszik a dolgukat, érzik karaktereik súlyát, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket. Ezt hívják úgy, hogy jó film. Mr. Emmerich, tudjuk, hogy a blockbusterek jobban fizetnek, és például jelen alkotása megbukott, de nem lehetne időnként ilyeneket is, a szokásos agyatlan, dobhártya- és retinaszaggatók között?

 

Szokásos hangulatkeltő menü: alul egy sorban a film hangulatához igazított pofás menüsor, a háttérben mozgó képkockák.

 

 

Felemás érzések voltak bennem a képet nézegetve. Egyfelől vannak remek pillanatai gyönyörű sötétekkel, szép totálokkal, másfelől nagyon érezni a digitális utómunka hatásait. Konkrétan a részletességgel több helyen is gondok adódnak. Hozzá kell tenni azért, hogy ez a film hibája, de sajnos a képen látszódik meg, ám persze ezt is szigorúan a BD-k között mérve.

 

Magyar DD 5.1, angol DTS-HD MA 5.1. Nincs túlzásba véve a hanghasználat, de amit kell, azt kihozzák a hangsávok a moziból. Nem egy kiemelkedő hangzás, de korrekt módon szólaltatgatja meg az összes hangfalat. A szinkronnal sincs sok gond, egy korrekt iparosmunka, főleg fiatalabb hangokkal. Szerencsére a fordításban az ismertebb költők munkáit használták fel.

 

 

Audiokommentár a rendezővel. Ezen továbblépve néhány kimaradt jelenet, illetve külön menüpontban alternatív jelenetek tárulnak elénk. Ezek nagyjából mind apróságok, vagy az időt húzták volna velük, vagy csak simán nem illettek oda. Egyikért sem vérzett a szívem. Negyedórás kisfilm következik, melyben a digitális utómunka kerül reflektorfénybe. Ahhoz, hogy a korabeli várost tudják mutatni, gyakorlatilag majdnem mindegyik képet átdolgozták digitálisan. Legtöbbször csak hátteret adtak hozzá, de azokat is nagy gonddal és hozzáértéssel alkották meg. Tíz percben foglalkoznak a film alapjával, vagyis hogy igazából ki is volt Will Shakespeare. Itt történelmi igazságokat hoznak fel arra, hogy a nagy író nem is létezett, látszik, hogy tényleg nem csak légből kapott koholmány az egész. Negyedórát kap a nyelvezet. Angol és angol között is rengeteg különbség van – ennek változataival kerülhetünk tisztába, és azzal, hogy emiatt nem volt könnyű a szereposztás. Ezeken kívül még a szokásos BD-Live tartalmak találhatóak meg.

 

 

A rendezőtől egyáltalán nem megszokott hangulatú-stílusú, de érdekes film egy nagyjából korrektnek mondható kiadványon.

 

FILM: 8

KÉP: 8

HANG: 8

EXTRÁK: 5

 

FILMKRITIKA: Cseri Dániel

BD TESZT: Oblath Ádám