FILMKRITIKA: Cseri Dániel
BD TESZT: Oblath Ádám
Film
Irán beperli Az Argo-akció című film készítőit, elsősorban Ben (Géza) Affleck rendező-főszereplőt, George Clooney pedig producerként lesz érintve, olvashattuk, hallhattuk. A film meg amúgy megnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de azt is faramuci módon, merthogy Affleck rendezőként nem is volt jelölve. Jöhet tehát az örök vesszőparipa, hogy vajon hol is a logika ebben? Van egy finom torta, de a cukrász nem kap érte elismerést? Az összetevők is számítanak persze, de azért ez így mégsincs rendben, kérem szépen. Amúgy a felhozatalból tényleg ez volt az a film, ami megérdemelte a szobrot, mert valóban nagyon jól elkészített darab, és ha már bökni kellett az idei (tavalyi) kínálatból, akkor legyen ez. Most a kérdésre, hogy az aktuálpolitikai helyzetre kivetítve mennyire Irán-ellenes propagandafilm az adott produktum (még ha bő harminc évvel ezelőtti eseményeket is mutat be, Irán szerint teljesen másképp, mint ahogy történtek, és a Ben Affleck által alakított főszereplő ügynök szerint is helyenként kissé felturbózva), mindenki adja meg a saját válaszát.
Az említett felturbózás megbocsájtható, hiszen játékfilmről van szó, a közönségsikerhez pedig izgalom kell, ami amúgy is volt ott és akkor bőven, viszont itt igazi virtuóz suspense attrakció megvalósítása volt a cél, és ez sikerült is. Irán álláspontja kapcsán már bonyolultabb a kérdés, melybe viszont itt és most nem célszerű belebonyolódni, hiszen nem politikai platformon vagyunk, hanem az adott filmet mint kommersz és dokumentaristának tűnő, pontosabban annak látszani akaró, ha úgy tetszik, félfikciós thrillert kell górcső alá venni. Ebben a megközelítésben Az Argo-akció, függetlenül attól, hogy mennyire hiteles vagy nem, vagy éppen mennyire hiteltelen vagy nem a valódi események vonatkozásában, tehát mindezektől elvonatkoztatva, szórakoztató darab.
A sztori a teheráni válság idején a sah körüli politikai játszmák és az országot forradalomba sodró véres események erőterében játszódik, a középpontjában egy maroknyi amerikai állampolgárral, akik a nagykövetség zűrös evakuálásának kvázi áldozatai lesznek, és az országban rekednek, átmenetileg a kanadai nagykövet házában lelve menedéket, ám az elszabaduló iráni erők hajtóvadászatának továbbra is célpontjai maradnak. Tony Mendez CIA-ügynök (Ben Affleck brutális frizura-barkó-bajusz-szakáll kombinációval szűk öltönyökben és pókerarccal tolja) egyszerre vakmerő és látszólag kivitelezhetetlen tervvel rukkol elő a kapkodásban, amit ugyan kormányzati szinten jóváhagynak, de senki nem hisz benne, pedig más alternatíva és jobb ötlet valóban nincs. Mendez tehát elindul a forrongó Iránba, hogy élve kihozza honfitársait. Megérkezését és akcióba lépését követően a nézőkről hamarosan szakadni kezd a víz…
Affleck ott tart, ahol Clooney, nevezetesen rendezőként már jobb, mint színészként. Direktori tehetsége már első ilyen jellegű munkája, a Hideg nyomon esetében is egyértelmű volt, igaz, ott a Dennis Lehane-regény mint zseniális alapanyag jelentős tényező volt, Casey Affleck főszereplőként történő működtetése viszont tévedés, ám a film még így is működött, sőt kifejezetten emlékezetesre sikeredett. Csakúgy, mint a Tolvajok városa, ami szintén egy ütős irodalmi mű adaptációja volt, ekkor Affleck már önmagát rendezte, és a kissé „szemtőlszembenes” bankrablás, és az azt követő tűzharc ízére, hangulatára komponált akciószekvenciákat is megbocsájtottuk, mert a kétórás játékidő összeállt, jól felépített és hiteles jelenetfüzérekből lett összeszőve.
Az Argo-akció ismét thriller, ismét suspense elemekkel zsúfolva, a nézőt hideg verejtékben megfürdetően izgalmasra kicsúcsosított záró negyedórával. Az igazi bravúr az, hogy hiába tudjuk pontosan, mi lesz a vége sztorinak, hiszen a stáb konkrétan nem hamisíthatta meg a végkifejletet, és ennél többet elárulni már spoiler lenne, mégis lever a víz, miközben nézzük a teheráni reptér ellenőrzőpontjain életükkel játszva, kétségbeesetten össze-vissza hazudozva, az országból kijutni próbáló amerikaiak kálváriáját. Ráadásul nem is mindegyikük szimpatikus, és mégis drukkolunk, pedig tudjuk azt, hogy… Nos, ez az igazi filmkészítői bravúr. Rodrigo Prieto kézikamerája heves átlendítésekkel imbolyog a verejtékező arcok között, a kitartott jelenetek, a váratlan vágások, az irritáló közelik, a vibráló, beszélő fejek mindkét oldalon, és a játékidő második felétől percről-percre fokozódó feszültségnek ebben a formában történő csúcsra járatása elviszi magával a nézőt. Nem kell lövöldözés, autós üldözés meg hasonló tipródás. Jó és jól vezetett színészek kellenek, egy olyan szitu, amiből szinte biztos, hogy nem lehet élve kijutni, és összeáll a film, mert Géza érti a dolgát. A jelenetek megörökítésének kapcsán Innáritu állandó operatőre meglepő választás viszont, Prieto pazarul teljesít. A retro feeling nemcsak a trapézgatyákon és a mellkasközépig kigombolt nejlon ingeken meg a halszálkás zakókon köszön vissza, hanem a valós cinemascope képformátumban kissé kásásan levilágított nyersanyagra forgatott, szinte mindvégig extra közelikkel komponált képsorokon is. Napjainkban már, ha ennyire a beszélő arcokra és fejekre van felépítve egy film, akkor zárt, szűk plánokkal, takarásos képkivágásban figyelhetnénk a homlokokon és a halántékokon lassan gyöngyözve elinduló verejtékcseppeket, amiket a filmet nézve bizony mi is törölgetünk magunkról. Itt mindezt úgy kapjuk vizuális élményként, mintha egy akkor és ott készült filmet néznénk, időnként pedig éppen ezért úgy, mintha mi magunk is ott lennénk, és semmi mást nem szeretnénk, csak élve hazajutni végre, mindezt konkrétan nulla eséllyel. Zseniális suspense mutatványt láthatunk tehát, a már-már elviselhetetlen feszültséggel dúsított második egy óra előtt jó adag hollywoodi kikacsintós fricskákkal tűzdelve, remekül megvalósított felvezetéssel. Köszönjük, Géza, jól van, csak így tovább!
Menü
Állóképes zenés menü. A menüpontok a szokásos alsó fertályt foglalják be.
Kép
Nagyon szép képet láthatunk. Akár az egzotikus bazárban, az amerikai miliőben vagyunk, nappal vagy éjszaka, a transzfer végig éles és részletes. Végig meleg színekkel operál a mozi, így a színtelítettség is rendben van. Ugyan itt-ott kiszúrni egy kis fátyolt, mely az utómunkák során került oda, de ez nem oszt, nem szoroz semmit.
Hang
A hang is bitang jó. Magyar DD 5.1, valamint eredeti DTS-HD MA 5.1 közül választhatunk. A keverés azonos, de az eredeti hang kicsit hangosabb vagy erőteljesebb, attól függ, ki honnan nézi. Ellenben külön öröm, hogy kihozták egy ilyen filmből is a maximumot, hisz nem az akción van a hangsúly, mégis úgy szól minden csatorna, mintha tényleg ott lennénk a bazárban, egy stúdióban, vagy tényleg egy dühös tömeg venne körül minket. A magyar szinkron korrekt munka. Nem kiemelkedő, de nem is rossz.
Extrák
Kép a képben extra az első a sorban. Ez egy érdekes és jól összerakott interjúsorozat a valódi személyekkel, akiknek közük volt a filmben látottakhoz. Nyilatkoznak, hogy hogyan élték meg az eseményeket. A következő egy audiokommentár a rendezővel és az íróval, ami elég informatív, bár nekem kicsit száraz volt. Az első kisfilm negyedórában meséli el azt, amit már a kép a képben extrákban is láthattunk. A még élő emberek mesélik el a valódi érzéseiket, melyek akkor megfordultak bennük.
Tizenegy percben arról beszélnek, hogyan igyekeztek az eseményeket és a szituációkat szó szerint lemásolni. A rendező nagyon sokat kutatott a témában, megkeresett mindenkit, és még a CIA vezetőjéhez is bebocsátást nyert. Hatperces a következő mini. Ebből sem tudunk igazából meg semmi újat, csupán elmesélik a történet kamufilmes részét. Az utolsó extra egy hosszú, háromnegyed órás, elég régi dokumentumfilm, amely a film hátteréül szolgáló konfliktust mutatja be. Hát ennyi lenne. Nem rosszak az extrák, de gyakorlatilag csak történelmi dolgokat mesélnek bennük. Én kíváncsi lettem volna a szokásos filmkészítési trükkökre is...
Összegzés:
Hogy megérdemelte-e az idei Oscart ez a film, vagy nem, abba most ne menjünk bele, de tény, hogy jó mozi. Ahogy az is tény, hogy a kiadvány a kor minden elvárásának megfelel.
FILM: 8
KÉP: 10
HANG: 10
EXTRÁK: 6
