A Szalmakutyák kapcsán kifejtett, a remake-készítéssel kapcsolatos alternatívák és tendenciák most további bővítésre kerülnek, a teljesen felesleges remake kategóriával. Nem mintha A tetovált lány amerikai feldolgozása rossz lenne. Éppen ellenkezőleg, a film kifejezetten jó, viszont a svéd eredeti színvonalát nem éri el, ugyanakkor viszont nem emiatt felesleges, hanem mert minimális különbségektől eltekintve, semmilyen pluszt nem ad az egészhez.

 

 

Persze-persze, egy remake nem is azért készül, ám itt más a helyzet. Aki látta a svéd verziót (és esetleg még a regényt is olvasta), konkrétan unatkozni fog, hacsak nem megszállott David Fincher- és/vagy Daniel Craig-rajongó, esetleg az Oscar-díjra jelölt Trent Reznor-filmzene iránt tanúsít kérlelhetetlen megszállottságot, illetve a Szárnyas fejvadász legendás operatőrének, Jordan Cronenweth fiának, Jeff Cronenwethnek bravúros operatőri megoldásai mozgatják meg a fantáziáját. Itt azért célszerű megjegyezni, hogy mind a filmzene, mind a képi világ tekintetében tényleg kiváló munkákkal találkozhatunk. A kísérőzene csontig hatoló és hibátlanul szerkesztett, itt érezhetően visszaköszön az anno videoklip-rendezőként indult Fincher mélyen rejtőző zsenialitása zene és kép, kép és zene egymást kiegészítő, mesterien összhangba hozott, parallel alkalmazásának vonatkozásában. Cronenweth, aki korábban már dolgozott Fincher filmjein (a Harcosok klubját és a Social Network – A közösségi hálót vezető operatőrként jegyzi), most is zseniálisan koreografált gépmozgásokkal, világítási és szűrőzési megoldásokkal rögzítette a jeleneteket. Nos, bizony ő kétségkívül megérdemelte volna a szobrot.

 

A sztorin számottevő változtatás nem történt, a forgatókönyv-specialista, filmakadémiai kedvenc Steven Zaillian csak igazított itt-ott egy keveset. A helyszínek sem kerültek át Amerikába, átütő különbségek tehát ezen a téren sincsenek, az viszont zavaró, hogy a skandináv helyszíneken mindenki angolul beszél, ám ez a probléma blokkolható és kivédhető, ha szinkronnal nézzük a filmet. Az amerikai verzió a már megszokott hollywoodi klisékkel operál történetmesélés, feszültségteremtés terén egyaránt, igaz, ezt rendkívül magas színvonalon teszi, úgy, ahogy Fincher esetében ez el is várható, ám ettől a mozi mégis csak amerikai marad. Nem képes levetkőzni azokat a stílusjegyeket, amik az álomgyárból kikerülő munkákra leginkább jellemzők, és nem is teheti ezt meg, lévén 100 millióba került, az amerikai piac pedig nagyon jelentős bevételt generáló tényező, s ilyen összegeknél nem lehet kockáztatni. És ez a probléma. Tudniillik az eredeti, Niels Orden Oplev által rendezett filmadaptáció frissessége, túl a remekül megírt, eredeti ötletekkel átszőtt történeten, éppen abban rejlett számunkra, hogy skandináv filmet láthattunk, ami mindig kuriózum, főleg ha krimiről, thrillerről van szó. Hozzáadott érték volt persze, túl az érdekes filmkészítői megoldások sokaságán, a fordulatos, érdekfeszítő cselekmény is.

 

 

Ennek a két volumennek a kohéziójaként pedig első osztályú élményben lehetett része a filmbarátoknak, akár olvasták a regényt, akár nem, de persze főleg a második csoportból kikerült nézőknek. Ugyanez igaz az amerikai verzió esetében is, de itt már bonyolultabb a magasabb élvezeti értékhez vezető út esszenciális követelményrendszere. Fincher filmje akkor tud igazán jól működni befogadói szinten, ha nézőként sem a regényt nem olvastuk, sem pedig a svéd verziót nem láttuk. Ennek a két feltételnek a teljesülésére kicsi az esély, ám ha mégis megvalósul, akkor remek lehet az élmény.
 

 

Amennyiben csupán a regény elolvasására került sor már korábban, csak akkor rezeghet a léc, és ennek a szereposztás az oka. A számunkra ismeretlen svéd színészek jobban működnek a skandináv filmben, mint például Craig, aki immár végérvényesen Bond, és kissé tesze-tosza gesztusok, szarukeretes szemüveg ide vagy oda, nem annyira jó ő Blomkvistként. Rooney Mara esetében más a helyzet, pontosan ugyanaz, mint Noomi Rapace kapcsán: nagyjából tök mindegy, kicsoda, úgyis egy borzalmas frizurával, piercinghalmazzal és tetkókkal elcsúfított hacker csajszi. Összességében számunkra, kelet-közép-európai nézők számára akár még megosztó is lehet a két film. Az amerikai stílusban készült, azok befogadására kódolt és immár azok befogadásába belekényelmesedett érdeklődők számára Fincher munkája ütősebbnek tűnhet, mint a mozgóképes unikumokra vágyók részére csemegét nyújtó, sajátosan, dermesztőn szuggesztívebb és a maga módján jegesen érdesebb Oplev-adaptáció.

 

 

 

Manapság ritka, ha különleges menüről beszélhetünk egy lemez kapcsán, hiszen a kiadók vagy a megszokott filmrészletes-zenés megoldást, vagy az egyszerű állóképes hátteret preferálják, de ezektől nagyon ritkán térnek el. Fincher Facebook-filmje, A közösségi háló üdítő kivétel volt legutóbb, és most A tetovált lány esetében is sikerült kreatívan megoldani a dolgot. Ezúttal egy családi képekből összeállított diavetítés adja a hátteret, miközben kellemes, mégis összességében nyugtalanító hangulatot teremtő zene szól.

Bár a produkció képi világa sokkal megtervezettebbnek, és ettől kevésbé durvának hat, mint az eredeti svéd filmé, ennek ellenére el kell ismerni, hogy referencia minőségű munkával van dolgunk. Szépen váltják egymást a sötét képek, a rideg, kékes-szürkés-fehér pillanatok és a lámpák mesterséges sárga fénye által uralt belsők. 

A magyar 5.1-es szinkron sem szól rosszul, de a legjobb élményt az eredeti DTS.HD MA hangsáv nyújtja, amely kellően agresszív, amikor arra van szükség, de feszült csendet is tökéletesen produkál, miközben a háttéreffektek is nagyon jók. Egyik kedvenc részem az, amikor Lisbeth motorral ered a gyilkos nyomába, ennek a jelenetnek a hangzása, főleg a motor hangját figyelve, egyszerűen fantasztikus, de akad még több ilyen pillanat is a filmben.

 

 

Csupa magyar feliratos bónuszt kapunk, kezdve az első lemezen a rendező audiokommentárjától a második korongon található kisfilmekig és egyéb anyagokig. Annak ellenére, hogy Fincher filmográfiájában szerintem leghátul kullog ez a remake, a rendezői audiokommentár mégis nagyon érdekes és tartalmas, ahogy a filmkészítés technikai része is, hisz akár a sztori, a karakterek vagy a cselekmény háttere érdekel minket, minden témakört alaposan kiveséz a direktor. A második lemez egy hatperces kisfilmmel indít, melyben a színészek, a rendező és a forgatókönyvíró beszélnek a regényről: hogy ismerték meg, mi fogta meg őket benne, mitől lett ilyen sikeres, majd néhány mondatban a karakterekre is kitérnek. Három alakról (Lisbeth Salander, Mikael Blomquist, Martin Vanger) egyébként részletesebb elemzést is kapunk, több kisfilmmel, próbafelvételekkel, interjúkkal. A svédországi és a hollywoodi forgatási helyszíneket is külön kisfilmek mutatják be. Mindegyik egy komplett jelenet felvételét is szemlélteti, így werkanyagként is remekül működnek, de a bevágott interjúrészletekben a megszólaló alkotók, főként a svéd helyszíneknél az adott helyről, a svéd mentalitásról is beszélnek.

 

 

A hollywoodi, stúdióbelsős részben több tér jut a technikának és a karakterelemzésnek, de láthatunk itt további próbafelvételeket is (Goran Visnjicét). Az utómunkába négy kisfilm nyújt betekintést, külön koncentrálva a vágásra, a főcímre és a vizuális effektekre. A promóciós részben az előzetesek és tévéspotok mellett megtaláljuk vágatlanul, direkt nagyon rossz minőségűre lebutítva azt a tévéműsort, amely a Vanger család rejtélyes dolgairól szól. Természetesen a második lemezen lévő bónuszok is magyar feliratozással nézhetők, és azt kell mondjam, ezúttal az extrák jobbra, érdekesebbre sikerültek, mint maga a film.

 

Egy teljesen felesleges remake, főleg egy olyan rendezőtől, mint David Fincher, de a kiadvány nagyon rendben van.

 

FILM: 6

KÉP: 10

HANG: 10

EXTRÁK: 10