Film
A különböző, főleg a piac- vagy képernyőképesebb sportágakban a pénz és az eredményesség egyre inkább összefonódik. Mi leginkább a fociban vehetjük ezt észre, de tetten érhető olyan tradicionálisan amerikai, Európában talán kevésbé népszerű sportágakban is, mint a baseball.
Ezt mutatja be a Pénzcsináló című film, amely Billy Beane és az Oakland Athletics baseballcsapatának újkori története.
Billy (Brad Pitt) ifi korában az egyik legnagyobb tehetségnek lett kikiáltva, zsíros szerződésekkel kínálták meg, de aztán mégsem tudta befutni azt a karriert, amit jósoltak neki. Később egy kis csapathoz (a már említett Oaklandhez) kerül ügyvezető igazgatóként (general managerként, angolosan szólva), és itt kénytelen szembesülni azzal, hogy hol vannak csapatának határai, azaz hiába ér el szép eredményeket a gárda, a végső siker kapujában rendszerint elbukik, legjobbjait pedig a gazdagabb klubok könnyedén elcsábítják, így rendre új csapatot kell építeni. Billynek pedig ebből elege lesz, de a megoldást csak akkor találja meg, amikor éppen játékosokat próbál összetarhálni az új szezonra más klubokból. Egy ilyen megbeszélés során találkozik ugyanis Peter Branddel (Jonah Hill kellő, tőle szokatlan visszafogottsággal hozza a karaktert), aki statisztikai oldalról közelíti meg a helyzetet, és azt állítja, hogy nem „neveket” kell venni, hanem „számokat”, pontokat, átlagokat, és így mások által leírt, kiöregedett vagy még csiszolatlan tehetségként számon tartott játékosokból, olcsón épít új, bajnokesélyes csapatot.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a terv persze heves ellenkezést vált ki a régi módszerekkel dolgozó szakemberekből, edzőkből. A kezdeti vereségek pedig, az újságírók kegyetlensége okán, néha már közröhej tárgyává teszik a csapatot. Aztán amikor hirtelen beindul a szekér, akkor persze mindenki csodálkozik és az okokat keresi.
Ez a film abban a tekintetben szakít a sportfilmek kliséivel, hogy nincsenek benne adrenalinpumpáló meccsjelenetek vagy nagy öltözői szónoklatok, hanem sokkal inkább foglalkozik a gazdasági, sportszakmai háttérrel, és olyan karaktereket állít középpontba, akik más sportfilmekben csak pillanatokra tűnnek fel. A különbség legjobban úgy érzékeltethető talán, hogy a számítógépes játékoknál is vannak mondjuk a focis játékok, amikor az ember egy játékost irányít, és lövi a gólokat, cselez, szalad. Meg vannak a focimenedzser-programok, amelyekben rengeteg statisztika, formák és egyéb információk alapján kell határoznunk a csapat összeállításáról, adunk-veszünk játékosokat stb., de mi nem „játszunk” a meccsen.
Na, ez a film inkább az utóbbi fajtájú programok kedvelőihez áll közelebb. Arról, hogy ez mégis filmszerű élményt nyújtson, profi szakemberek gondoskodnak. Brad Pittről már rég tudjuk, hogy kinőtte a pusztán szépfiús imázst, és ezt most is remekül bizonyítja, pedig igazából semmi különöset nem tesz, csak tökéletesen hoz egy igyekvő, okos, de a döntő küzdelmekben ennek ellenére rendszerint alulmaradó karaktert. Megérdemli azonban, hogy megemlítsük még a nevét Jonah Hillnek, aki az őrült vígjátékok lúzer dagi szerepéből kitörve, itt bizonyítja, hogy többre is képes. Philip Seymour Hoffman esetében ilyen kételyeink nem lehettek, hiszen ő már számtalanszor bizonyította, milyen zseniális színész, de most külsőleg is átalakulva, remekül hozza a tapasztalt edző karakterét, és szinte sajnáljuk, hogy csak rövid epizódok jutnak neki a moziban.
Az, hogy a szinte végig, sokszor száraznak tűnő statisztikákkal vegyített párbeszédekből álló film nem válik unalmassá, a Facebook-mozi forgatókönyvét is jegyző Aaron Sorkinnak is köszönhető – na meg persze a társíró, Steven Zaillian (Amerikai gengszter, Hannibal, Schindler listája) sem kis név a szakmában. Bennett Miller pedig a Capote premierje (és sikere) után hat évvel bizonyítja, hogy első rendezésének sok helyen történt elismerése nem volt véletlen.
Menü
A háttérben jelenetek, alul egy sorban a menüpontok, ahogy egy jó BD-hez illik.
Kép
Átlagosnak mondható a transzfer. Persze a jó értelemben. A film alapértelmezetten fakóbb kicsit, a részletességgel nincs probléma, de jelen van a fátyolréteg, és nagyjából azonos fényviszonyok uralkodnak sok helyen.
Hang
A hang is hasonló. Dolby Digital 5.1-es magyar, és DTS-HD MA 5.1-es angol. Bár a párbeszéd a lényeg, azt hozza is a film. A többi effekt jelenethez illően is szintén rendben van. Brad Pitt magyar hangja Sarádi Zsolt, aki elég szokatlan, de nem mondanám, hogy nem illik hozzá. Korrekt módon végzi a dolgát, ahogy a teljes szinkronban mindenki, de talán jobban járunk most az eredeti nyelvvel.
Extrák
Furcsa módon egy humoros extrával indítunk. Ez egy mindössze három perces jelenet, melyben Brad Pitt képtelen koncentrálni, folyamatosan elröhögi a jelenetet. Kellemes kis extra, láthatjuk, hogy a nagy sztárok is csak emberek. Vannak kimaradt jelenetek. Ezek között akadnak érdekesebbek és kevésbé jók is; a legtöbb szerintem elfért volna a filmben, de nyilván okkal maradtak végül ki. Egy negyedórás kisfilmben a valódi baseballról beszélnek. Ez főleg a sportrajongóknak fog tetszeni, hisz a filmgyártással kapcsolatos dolgokról nem beszélnek. Ellenben a mozi témájának valódi részletei itt kiütköznek. Húsz percet szánnak a színészekre, főleg egymásról mondanak véleményt interjúrészletekben. Természetesen dicsérik egymást, de nem nyalizva, hanem abszolút hihető, logikusan levezetett módon.
Ugyanilyen hosszban foglalkoznak a játékkal magával. Mesélnek arról, hogyan vették fel az ide sorolandó baseballos jeleneteket. Odafigyeltek minden részletre, nem csak a játékok alatt. Az utolsó kisfilm az adaptálásról szól, hisz a Pénzcsináló eredetileg könyv formájában látta meg a napvilágot. Itt is hosszan beszélnek az alkotók, kit mi fogott meg, ki mit vitt bele a produkcióba. Ezen felül BD-Live.
Összegzés:
Egy érdekes film, teljesen korrekt kiadásban. A forgalmazó pedig játékot is szervez a megjelenéshez kapcsolodóan.
FILM: 8
KÉP: 9
HANG: 9
EXTRÁK: 5
FILMKRITIKA: Feri, a mozigépész
BD TESZT: Oblath Ádám
