Zack Snyder nevét először egy klasszikus zombifilm jól sikerült remake-je kapcsán (Holtak hajnala) jegyezhettük fel, aztán ugye jött a hős spártaiakról szóló 300, majd a megfilmesíthetetlennek hitt képregényt, a Watchmen-t is sikerrel adaptálta nagy vászonra az ekkora már számos, időnként túlzó dicséretet kapó direktor. Talán ezek egy részét elhitte, talán az ügynöke vagy egyéb tanácsadói vezették félre, vagy egyszerűen csak a pénz miatt, de tény, hogy Snyder ezután mintha elhitte volna, hogy az ő kezében minden arannyá válik. Kipróbálta magát előbb az animációs műfajban (Az őrzők legendája) majd idén márciusban egy inkább hosszúra nyújtott videoklipnek, mintsem filmnek nevezhető alkotással rukkolt elő, ez az Álomháború.

Mintha Scorsese Viharsziget című filmjének kevésbé intelligens, csajos-zenés verzióját látnánk, a Snyderre jellemző látványorgiával megbolondítva. Az első percei a filmnek vízválasztóak, hiszen itt kell azt megszoknunk, hogy gyakorlatilag egy monstre videoklipet nézünk meg, eleinte még csak a valóságot megzenésítve, később viszont már elképesztő álomjeleneteket tárva elénk. Ha ezt a megvalósítást elfogadjuk, akkor azért közel sem olyan rossz élmény a film, mint amilyennek híresztelik, bár tény, hogy a drámai szálat időnként elég nehéz komolyan venni. Márpedig hiába vannak itt dögös csajok, sárkányok, náci zombik és egyéb elképesztő dolgok, alapvetően ez mégiscsak egy szomorú történet egy lányról, aki anyja halála után megpróbálja kishúgát megmenteni a veréstől és a szexuális molesztálástól, de terve nem sikerül, és diliházba kerül, ahonnan meg kell próbálnia megszökni, mielőtt lobotómiát hajtanak rajta végre.

Zavaró lehet még, hogy gyakorlatilag nincs egy normális férfi karakter sem a filmben. Minden fickó perverz, sunyi vagy erőszakos állat, netalántán mindezek keveréke (Scott Glenn karakterét nem ér megemlíteni ellenpéldaként, hiszen az ő figurája azért eléggé misztikus).

Ha elfogadjuk, azt a tényt, hogy ebben a filmben a lényeg a dögös, combfixben feszítő és mindenféle ellenséget aprító csajokon illetve ütős zenéken van főleg a hangsúly, akkor egész jól szórakozhatunk, ha azonban több értelmet próbálunk keresni a cselekményben, akkor csalódni fogunk.

• Menü:

A Pro Video kiadványain újabban megszokottnak mondható állóképes menü fogad a négy gombbal. Lejátszás, beállítás, jelenetlista, és extrák.

• Kép:

Szoktam sokat beszélni az utómunkák – főleg az utólagos fényelés és színkorrekció – miatt a képen megjelenő fátyolrétegről. Ez tulajdonképpen megszokott dolog, és normális esetben sem a filmélményt nem rontja, sem a kép minőségét nem vágja haza, ha megfelelő arányban van jelen. Ennél a filmnél azért nem tudok haragudni erre a kicsit érezhetőbb rétegre, mert kivétel nélkül az összes képkockát utólag manipulálták, és az összes kockából abszolút a pozitívumot hozza ki. Persze ez valamennyire visszafogja a részletességet, de durva szemcsésedést csak elvétve lehet felfedezni.

• Hang:

Mozis magyar szinkron van DD 5.1-ben és eredeti DTS HD MA hang. Nagyon sok különbség nincs, a keverés nagyon jó, a különböző álmok értelemszerűen belecsapnak rendesen a hangfalakba. A párbeszédek érthetőek, a zenék kellően borzongatóak. A szinkronnal teljesen meg voltam elégedve, de egy bizonyos hangerő fölé csavarva már éreztem hangyányit a sima Dolby Digital formátum határait. Kicsit talán még hangosabb is az eredetinél, ezzel szemben a DTS dinamikusabb, valamint durvább mély hangokkal rendelkezik.>

>

• Extrák:

 

 

 

Összesen két extra található a lemezen. Az egyik, az álomjelenetek világát felvezető két-három perces kis anime-jellegű rajzfilmek. Ezek a kreált világokhoz egyfajta előzményt gyártanak. Sajnos ez csak maximum reklámfogásnak megy el, mert a történetnek ez a fajta bővítése a film után már nemhogy nem érdekes, de egyenesen unalmas. Főleg, hogy a filmben ezek az álmok csak a féktelen, agyatlan akciónak adnak teret, értékelhető sztorijuk nincsen. Ettől függetlenül szépen megrajzolt, igényes munkák, csupán feleslegesek. A második kisfilm három perben foglalja össze a film zenéjét. Azt eddig is tudtuk, hogy a videóklippes múlttal rendelkező rendező fontosnak tartja a kép és a zene összhangját, de nem baj, elmondja még egyszer. Beszélnek arról, hogy gyakorlatilag az összes szám, ami elhangzik a filmben, egy feldolgozás, és a színésznők zöme a hangját is adta a dalokhoz. Ennyi.

Ez a mennyiség már csak azért is szomorú, mert az ember egy ilyen látványorgiánál lenne a legkíváncsibb a különböző kulisszatitkokra, werkfilmekre, és az utómunkákra. Ezeket rettenetesen hiányoltam.>

• Összegzés:

Egy látványos, videóklip szerű film, melynek attól függetlenül, hogy nem egy kifejezetten erős darab, akadnak azért nagyon jó és hangulatos pillanatai. Ha a technikai specifikációkat nézzük, akkor a kiadvány csupán az extrák tekintetében marad el az elvárt szinttől, de e tekintetben nagyon.

• FILM: 6
• KÉP: 9
• HANG: 10
• EXTRÁK: 2

FILMKRITIKA: Feri, a mozigépész

BD teszt: Oblath Ádám