Film
John Michael McDonagh. Ezt a nevet érdemes megjegyezni. Az ember nemcsak névrokona, hanem testvére annak a Martin McDonagh nevű fószernek, aki 2004-ben első kisjátékfilmje forgatókönyvéért nyert egy olyan szobrot, amit évente egyszer osztanak ki nagy hercehurca közepette az Amerikai Filmakadémia tagjainak szavazati alapján, aztán 2009-ben megint jelölték a következő forgatókönyvéért, amiből egyúttal ő maga meg is rendezte az Erőszakik című gyöngyszemet.
Nos, a vér nem válik vízzé, az alma nem esik messze a fájától, a McDonagh család génállományában pedig kódolva van a zsenialitás, már ami az unalomig ismert zsánerek elcsépelt kliséinek felfrissítését illeti. Martin esetében igaz volt ez az Erőszakik kapcsán, John Michael pedig tovább erősíti a tézist A guardista című mókával. Merthogy ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor egy rendhagyó buddy movie-t látunk, ami valahogy mégsem csak az, hanem. Hanem igazi virtuóz mutatvány, annak ellenére, hogy maga az alapsztori nincs igazán túlbonyolítva. Az angol alvilágból három kemény ürge egy ír kisváros kikötőjén keresztül akar drogot csempészni, gondolván, a helyi bugris közegek amúgy is megvesztegethetők (ha nem, akkor hidegre tehetők), meg amúgy is hülyére lehet venni őket. A teória nagyjából igaz is, ám nem számolnak egy különös rendfenntartóval és Amerikából érkezett kollégájával, így aztán történik egy s más a végefőcímig.
A film a remekül kidolgozott karakterekkel és a pazar dialógusokkal emelkedik felül az adott műfaj tucatdarabjain, ráadásul mindezt valóban minőségi színvonalon megvalósítva.
Kezdjük Gerry Boyle őrmesterrel. Brendan Gleeson bravúros a szókimondó, rasszista, látszólag tulok, ám nagyon is rafinált, sőt kifejezetten intelligens, ír zsernyák pacák szerepében, aki sajátságosan értelmezi a törvényeket. Időnként drogozik és kurvázik, ám megvesztegethetetlen és kőbe vésett, konstruktív elveivel szemben nem tűr ellentmondást. Halálos beteg édesanyját rendszeresen látogatja, tehát a kissé marcona és elsőre faragatlan külső érző lelket és jól megírt, emberi tulajdonságok sokaságával felruházott, hiteles karaktert takar.
Boyle társa a nyomozás során az Államokból érkező Wendell Everett FBI ügynök, akit Don Cheadle hoz. Neki amúgy nincs túl sok dolga, csupán asszisztál Gleeson mellett, aki folyamatosan alázza és piszkálja, de aztán persze haverokká és fegyvertársakká válnak a végső nagy leszámolásra, ami klasszikus westerneket megidéző stílusbravúr, coltok és poros, szélfútta, a semmi közepén álló kisváros üres főutcája helyett automata fegyverekkel és éjszakai, ködös kikötővel.
A sötét oldalon állókat is a remekül megírt figurák jellemzik. Liam Cunningham átható kék szemeivel és „életfogytiglan plusz öt év” ábrázatával alapból remek választás. Filozófusokat idéz vagy éppen káromkodik, mint a kocsis, zavarba ejtően összetett és egyben beteg alak. Nála már csak a kicsit (nagyon) pszichopata hippi fejű, lehetetlen színösszeállítású öltöny-ing kombinációkban motyogva hőzöngő David Wilmot mulatságosabb. A prímet azonban a trió kemény magját alakító Mark Strong viszi. A színész már eddig is bizonyította, hogy elborult agyú bűnözők szerepében nem nagyon van vetélytársa, ám ahogy itt pókerarccal tolja a hatalmas dumákat, az egyszerűen briliáns. (A mozi egyik csúcspontja a megvesztegetéses jelenet, amiben Strong egy nagyjából olyan fergeteges szöveget ereszt meg, amihez például csak Ralph Fiennes eszelős dumái hasonlíthatók az Erőszakikból.)
A guardista esetében a rendezés kissé rutinmunka mivoltát a mesterien összeválogatott színészek, a friss dialógusok és egy-két meglepő fordulat ellensúlyozzák. Ezek pedig a pazarul kidolgozott-kiérlelt forgatókönyv, illetve a már említett, fergeteges párbeszédek sokaságának tartópillérein nyugszanak. (Az Erőszakik esetében is így volt, tehát Martin valószínűleg nemcsak producerként működött közre, hanem a finanszírozás mellett egyéb tanácsokkal is ellátta a tesót.) A produkció vizuális szempontból is csemege, az egyik legjobb kortárs brit operatőr, Larry Smith munkája, aki például Stanley Kubrick utolsó filmjét, a Tágra zárt szemeket is fényképezte. Márpedig aki együtt dolgozott, dolgozhatott a mesterrel, az tudhat valamit. Tud is. Remek beállításokban, kiválóan koordinált gépmozgásokban és a kies ír tájon lassan pásztázó totálokban gyönyörködhetünk, amíg rekeszizmainkat pihentetjük, mert McDonagh azért tekintettel van ránk, és rövid időszakokra megkegyelmez ezekkel a festői vágóképekkel, aztán a sztori folytatódik. Reméljük, hogy hamarosan második résszel is.
