Brian De Palma és Oliver Stone külön is olyan egyéniségek, akik több nagyszerű filmmel örvendeztettek meg minket karrierjük során. 1983-ban pedig együtt (Stone forgatókönyvét rendezte meg De Palma) megalkották a gengszterfilmek egyik alapkövét, A sebhelyesarcú-t.

 

 

 

Ez pedig annak ellenére is igaz, hogy remake-ről van szó. Ráadásul az eredeti film is igazi mestermunka, korszakos remekmű, Howard Hawks rendezésében. A produceri székben (anno) pedig az a Howard Hughes ült, akinek az életéről az Aviátor című film szólt, és abból ugye tudjuk (ha másból nem), hogy a repülés mellett Hughes a filmművészetben is alaposan letette a névjegyét.

Visszatérve azonban az 1983-as változatra, Stone és De Palma természetesen aktualizálta a történetet, miközben azért néhány fontos elemet azért megtartottak belőle.

Amíg a ’32-es változat leginkább Al Capone figuráját vette alapul, itt egy kubai bevándorló, Tony Montana (Al Pacino egészen elképesztően erőteljes alakításában) válik főhőssé, aki a hazájában lévő szegénység és elnyomás elől jön az Egyesült Államokba (bár tudjuk, hogy a Kubából kvázi elengedett emberek között sok volt a bűnöző is, hiszen Castro-ék így tudtak olcsón megszabadulni tőlük), ahol azonban szintén nem látják szívesen. Nem örülnek neki sem a hatóságok, sem a helyi gengszterek, így nem mondhatjuk, hogy ideális közegbe kerülne. Tony azonban, mint egy fiatal, falkát kereső oroszlán, megharcol előbb az életben maradásért, majd a jussáért (amiből persze sose elég), kiiktatva az őt eleinte szárnyai alá vevő „öreg” gengsztert (Robert Loggia), lenyúlva a nőjét, így teljessé téve a hatalomátvételt.

 

 

 

Érdekes, hogy az 1932-es változathoz képest itt minden sokkal vadabb és brutálisabb, és alapvetően igaz ez Tony karakterére is, mégis sokkal szerethetőbb bűnöző ő az eredeti film főhőséhez képest, hiszen minden egoizmusa és kegyetlensége ellenére mégis csak tartja egyfajta becsületkódexhez illetve elveihez magát, még ha épp ezek okozzák a vesztét is. Emiatt is fontos, hogy Tony ebben a filmben nem érez perverz vonzalmat húga iránt (mint az eredetiben), hanem próbálja őt távol tartani saját világától, megóvni a „tisztaságát”, ami persze lehetetlen vállalkozás. A végső leszámolásnál pedig nem a hatósággal, hanem az ellenségévé vált gengszterek által ráküldött bérgyilkosok tömegével kell szembenéznie, ironikus módon azért, mert Tony nem volt képes végrehajtani egy merényletet, nehogy ártatlan gyerekek is meghaljanak.

 

 

 

A klasszikus felemelkedés és bukás sztori összes kötelező elemét felvonultatja tehát a film, ami a maga korában azonban meglehetős ellenérzés váltott ki a kritikusokból (főleg erőszakossága miatt támadták), és csak később vált klasszikus mozivá.

Stone húzása, hogy a nyolcvanas évek Miami-jába helyezi át a sztorit, zseniális. De Palma rendezése első osztályú, a felejthetetlen láncfűrészes jelenet Hitchcock Psycho-jának zuhanyzós szcénájához mérhető pillanat (ugyanúgy nem látjuk a fűrész és a hús találkozását, ahogy Hitchcocknál a kés testbe szúródását, mégis úgy érezzük, hogy megtörténik), Al Pacino popkultúrális ikont teremt alakításával, akire a wanna be gengszterektől kezdve a zenészeken át az antihősökért megszállottan rajongókig mindenki egyfajta példaképként tekint. John A. Alonzo (Kék villám, Star Trek: Nemzedékek) mindezt ikonikus képekbe csomagolja, Giorgio Moroder pedig a nyolcvanas évekre tökéletesen jellemző filmzenét komponálva teszi tökéletessé az élményt.  

 

Universalos normál menürendszer, háttérben a film montázsával.

 

 

 

 

Ugye másképp néz az ember egy vadonatúj filmet, és másképp egy régit. Főleg, ha az fel van újítva. A sebhelysarcú ráncai is szépen fel lettek varrva. Valami olyan gyönyörűen helyre lett állítva a kép, hogy kis túlzással tavaly is készülhetett volna a film. A színek sosem voltak ennyire élénkek és valóságosak. A részletesség is bőven kielégítő. Az egyetlen dolog, ami emlékeztet a film korára az a fátyolréteg, mely kissé zajossá teszi a filmet. Persze ez ízlés kérdése, személy szerint én jobban szeretem így, mintha a részletességgel együtt eltűntetik ezt a réteget (lásd a Gladiátor Blu-ray változatát). Így a Sebhelyesarcú egy jeles alára vizsgázott.

 

 

 

 

Magyar sztereo szinkron került a lemezre, így erről sokat nem lehet, nem is érdemes beszélni. Az eredeti szinkron minőségileg rendben van. A nagy durranás az a 7.1-es DTS HD Master Audio eredeti hang. Nagyon szépen szól, és ahol kell, ott dinamikus és kirobbanó. A végső leszámolás egyenesen hangorgia. A plusz két csatorna is rendesen meg van dolgoztatva.

 

 

 

 

Kezdjük egy háromrészes összeállítással. Ezekben a kisfilmekben a filmhez kapcsolódó készítők, illetve más híresebb írók, rendezők, színészek szólalnak meg, és osztják meg véleményüket a filmről, illetve az ilyen jellegű filmek jelenségéről. Ezek csak sztorizgatások. Olyan jellegű dolgokat tudunk meg, mint, hogy például Eli Roth (Motel) egy időben minden nap iskola után megnézte a filmet. Ezután huszonkét percnyi kimaradt jeleneten rághatjuk át magunkat. Egy-egy jelenet több verzióját is megmutatják. Akadnak érdekesebbek, de a film hosszát tekintve érthető, hogy miért maradtak ezek ki. Tíz percben mesélnek az eredeti, még fekete-fehér változatról is. Megszólalnak a készítők, és visszaemlékeznek a forgatás megkezdésének körülményeire. Negyed órát szánnak a színészi alakításokra. Kiemelik és kielemzik a főbb színészek, és főleg Al Pacino amúgy tényleg kiemelkedő alakítását. Ő maga is megszólal, és mesél arról, mit honnan merített. Fél órás így készült következik. Itt már szinte tényleg mindenre kitérnek. A probléma az, hogy forgatási fotók, interjú, és filmrészletek kivételével semmit nem mutatnak, így kicsit unalmas a végeredmény. Készült egy számítógépes, konzolos játék is a híres mozi alapján. Ennek létrejöttéről is lerántják a leplet. Az utolsó kisfilm a televíziós verzióról szól. Na nem tv-sorozatra kell gondolni, csupán elég erős cenzúrán kellett a filmnek átesnie ahhoz, hogy a tv-ben leadható lehessen. Hol átszinkronizálással, hogy vágással oldották meg a véres jelenetek, illetve csúnya szavak eltűntetését.

 

 

 

Maradtak a szokásos U-control, vagyis kép a képben extrák. Ezek már érdekesebbek. Az egyik ilyenben interjúrészleteket láthatunk, valamint jeleneteket a ’32-es eredetiből. A másik humoros módon a lövések, valamint a káromkodások számát követi nyomon..

 

Egy klasszikus remekmű végre zseniális képpel és hanggal. Extrák tekintetében azonban nem sikerült ezt a szintet megütni szerintem, bár lehet, hogy csak a film miatt voltak magasak az elvárásaink.

 

 

 

 

FILM: 10

KÉP: 10

HANG: 10

EXTRÁK: 6

 

FILMKRITIKA: Feri, a mozigépész

BD TESZT: Oblath Ádám