Film

A remake készítésére inspirálásnak számos válfaja ismert. (A „számos” az eredeti darab által termelt anyagi javak terén értelmezendő persze.) Időnként van, amikor csak úgy, de természetesen akkor is pénzért, mert hát Krisztus koporsóját sem, a stáb meg mégsem élhet kenyéren és vízen. Remake ugye többféle is van. Nem amerikai filmből amerikai, fordítva nem annyira jellemző, de előfordulnak bátor próbálkozások, például a Magyar szépség. (Merthogy az elvileg remake volt. Vagy mi.) Aztán divatosak a klasszikusokkal is elbánni és második bőrözni, hátha. Általában ez a taktika bejön, főleg, ha a publikum (vö.: célközönség) generációváltáson átesett tagjait célozzák meg, hogy költsék erre a pénzt. A remake fontos eleme, hogy legyenek benne olyan nevek, akik miatt beülnek rá.

Célszerű persze, hogy az eredetiben szereplők akkori népszerűségének analógiájára állítsák össze az éppen aktuális, népszerű és közkedvelt, a fent már említett új generációs (tehát amolyan kortárs) brigádot, és akkor jó lesz majd mindenkinek. Fontos szintezni, és olyasvalakikre bízni a munkát, akik például otthonosak az adott zsánerben, hogy ne legyenek holtvágányok és hasonló csacskaságok, amik miatt például nem annyira jó a végeredmény. Jelen esetben Franklin J. Schaffner A majmok bolygója című, a maga idejében, de még most is kiválónak mondható darabjának az újrája kerülne górcső és összehasonlító elemzésszerűségnek álcázott, kissé fikázós töltéssel bíró eszmefuttatás tárgyává. Az 1968-as regényadaptáció, mert bizony itt nem mehetünk el szó nélkül a kiváló francia sci-fi író (igen, franciák is foglalkoztak ilyesmivel), Pierre Boulle mellett. Ámbár ő nemcsak sci-fit írt (de az iménti riposztot kár lett volna kihagyni), mert például a Híd a Kwai folyón című regény szerzője is ő, ami egy bravúros (természetesen amerikai, sok Oscaros) mozgóképes feldolgozás alapja lett, Obi-Wan Kenobival a főszerepben. Szóval a minden szempontból pazar Schaffner-filmről úgy gondolták, hogy a Tim Burton nevű ember az, aki alkalmas lesz arra, hogy néhány józan pillanatában újragondolja. A főszerepre valamilyen rejtélyes okból Mark Wahlberg lett szerződtetve, a többiek meg nagyjából a „mindegy” kategória, mert úgysem látszanak az 1968-as maszkoknál amúgy igénytelenebb és bénább arcpakolások mögött.

Azért bekerültek nagyobb nevek is a maszkok mögé, de minek. (Jóban voltak a producerrel és ráértek stb.). Van még egy elgondolkodtató ajkakkal rendelkező dekoratív csöcsike is. Estella Warren az, aki maszk nélkül, ellenben korrekt sminkkel és frizurával, a gonosz banánzabálók által üldözött, számkivetett emberiség maradékának tagjaként futkározik lenge gúnyájában, hogy a férfiembernek is legyen öröme, mert az akciójelenetektől nem lesz. Amúgy ha működne ez a 120 perces tévedés, akkor nem lenne idő gondolkodni például azon, hogy Csöcsike hol és hogyan epilál, sminkel, no meg fest hajat az adott körülmények között. És bizony ez a kérdés sajna jobban bírja foglalkoztatni a nagyérdeműt, mint maga a cselekmény, mert az meg érdektelenségbe fúl. Wahlberg amúgy jó színész, sőt fejlődőképes, de ide nem passzol, mert nem hisszük el neki azt, amit kellene, hisz láthatóan retteg, hogy Heston alakításával majd jól össze lesz hasonlítva.

Ezért vagy túljátssza, vagy éppen beletörődve, katatón fejjel bandukol. Burton színészt érezhetően nem vezetett, csupán megnézette Schaffner filmjét mindenkivel jó sokszor, aztán tolták. A látvány sem viszi el hátán a témát, hozzátenni meg végképp nem bír. A szűkebb környezetben játszódó jeleneteknél komoly műteremszag van, olykor a képkivágás legszélén unottan bámészkodó, álldogáló díszletmunkást vagy stábtagokat keresgélünk, mert az események sokasága nem köt le. Még abban az esetben sem, ha az eredeti nem volt meg, és talán a könyv sem került elolvasásra. Recseg-ropog, inog a 100 millió dollárból összehányt szutyok. A film végi, átbarkácsolt csattanó talán az egyetlen ötlet, ami említést érdemel. Összességében a kereskedelmi csatornákon, hétvégi főműsoridőben vetített B-kategóriás, a maguk nemében nagy költségvetésű, hasonló produktumok színvonalán nem lép túl az alkotás, és a húzónevek (Burton, Wahlberg, továbbá az idétlen, panoptikumok viaszbábjait idéző, műszőrrel megfuttatott majommaszkok mögött felismerhetetlen többiek) nélkül alapból DVD-n lett volna a helye. Burtonnek meg a börtönben. Gyalázat, amit művelt renoméjával, rajongóival és az alapot képező legendás klasszikussal egyaránt. A Nagy hallal aztán javított. Volt mit.