FILM: Sam Peckinpah neve fogalom, vagy remélhetően legalább ismerős a filmrajongók körében. Amennyiben Peckinpah-rajongókról beszélünk, akkor pedig számukra ő a filmes erőszak- és haláljelenetek idolja. A leginkább vérgőzös, ultra brutális, valamint naturális erőszakábrázolásról elhíresült mozgóképmágus egyik kevésbé ismert (ám életművének gyöngyszeme) az 1971-ben készült, és a korhatár-besoroló bizottságok rémálmaként definiálható Szalmakutyák igazi kulcsfilm.
Az adott megállapítás többrétegű. Kulcsfilm, mert a kétórás játékidő keretén belül, a majd’ száz percig épített és egyre vibrálóbb feszültség bravúros rendezői megoldásokkal pumpálja a nézőben is magasabbra és magasabbra az adrenalinszintet, hogy aztán az utolsó húsz percben elképesztően kegyetlen és barbár fináléba torkolljon. Peckinpah tulajdonképpen a Hitchcock által feltalált és mesteri szintre fejlesztett suspense manifesztumot terjeszti ki kvázi egy játékfilmnyi időintervallumra. Azonban itt a végkifejletben a néző nem megnyugvást, hanem sokkot, pontosabban idegtépő, kegyetlen halálnemekkel zsúfolt, sokkoló feloldást kap, ami nem éppen a klasszikus értelemben vett happy end parafrázisba torkollik.
A Szalmakutyák kulcsfilm abból a szemszögből is, hogy a két évvel korábban bemutatott másik remekmű, a Vad banda szintén vérbe fúló lezárásával együtt az adott kor (ha úgy tetszik: filmtörténeti vonatkozásban vizsgálandó időszak) legkegyetlenebb halálnemeket felvonultató munkái közé sorolandók, amennyiben persze nem ezt a két filmet tekintjük a hatvanas-hetvenes évek legbrutálisabb leszámolásokat tartalmazó produktumának. Készültek persze véres akciófilmek és westernek abban az időben, elég, ha csak Arthur Penn munkáira gondolunk, azonban Peckinpah már-már művészi szintre emelte a minél nagyobb kaliberű fegyverekből kilőtt lövedékek ütötte sebekből lassítva fröccsenő vér ábrázolását, az áldozatok kíntól eltorzult arcát és haláltusájuk naturális, olykor már-már elviselhetetlenül hosszan kitartott s közeliken mutatott képsoraival kombinálva.
Végül, de nem utolsósorban, kulcsfilm a Szalmakutyák abban a vonatkozásban is, hogy itt a nagy leszámolás során nemcsak lőfegyverek, hanem hétköznapi használati eszközök válnak gyilkos fegyverré, ami paradox, ugyanakkor viszont még átélhetőbbé és hitelesebbé, kevésbé fiktívvé teszi a látottakat.
A film egy fiatal pár drámája. A férj amerikai (Dustin Hoffman eklektikusan pazar a nyámnyila, visszahúzódó értelmiségi szerepében), aki képtelen egy hullámhosszra hangolódni és elfogadtatni magát, ha úgy tetszik, szocializálódni abban az angliai, falusi közegben, ahonnan felesége származik, és ahová ők huzamosabb időre érkeznek. A helyi bugrisok le- és kinézik őt, a szépséges, Susan George által játszott felpofoznivaló, kissé kurvás ara korábbi udvarlója pedig konkrétan totál hülyére veszi. A konfliktus elkerülhetetlen. A tapló ex, aki egyben a helyi főkemény is, kétszer megrakja-megerőszakolja a macát, aki szégyenében eltitkolja ezt a málészájú férj elől. A harmadik megfektetést már csürhe szinten valósítanák meg a helyi őstulkok, és részegen, csapatban rontanak a házra egy ködös éjszaka. Az ostrom indoka elvileg más, de ugyebár a valódi cél szentesíti az indokoltat. A férjből előtör az állat és a benne is elfojtva vibráló düh. Ő másként bizonyít hímként, és az intelligencia révén, ami találkozik az ami a kezem ügyébe kerül koncepcióval, valamint kombinálásra kerül a túlélési ösztönnel, a szemüveges, vézna matematikus válogatott módszerekkel végez a rájuk törő, mindenre elszánt vadállatokkal.
A két megerőszakolási jelenetet kivéve, a fináléig nincsenek durva pillanatok, a verbális sértésekkel, pszichikai hadviseléssel, elfojtásokkal zsúfolt dramaturgiai bravúrokra épített cselekményvezetés az a rendezői eszköztár, amitől már-már szétrobban a néző, és a végére bizony a befogadóból is előjön az állat. Nincs szánalom a fájdalomtól üvöltve agonizáló barmok iránt, mert már nagyon érett, és csak azt kapják, amit megérdemelnek a rohadtak.
A katarzis elmarad, a konklúzió egyedi. Peckinpah bebizonyítja, hogy az ember is állat, ami ugyan közhelyes lehetne, ám itt felmerülnek a nagy kérdések. Hol van az a bizonyos határ, amikor az állati ösztönök előtörnek? Az intelligencia fokmérője annak, hogy kinél mikor szakad el a cérna? Következmények nélkül nincs emberi mivoltunkban történő megalázás? Ha nem megy szépen, akkor majd megy csúnyán? (Főleg, ha a túlélés a cél, és már csak a fizikai erőszak marad, mint az egyetlen lehetséges eszköz?)
A Szalmakutyák egyike azon filmeknek, amelyekből nem lett volna szabad újrát készíteni. A klasszikusokból remake-et készítés amúgy is ingoványos terep, különösen, ha nem megfelelő kezekbe kerül a klasszikussá vált alapanyag. Most sajnos ez történt. A Szalmakutyák-remake teljes vakvágány, ráadásul a film okosabbnak akar tűnni az eredetinél, s ez már önmagában kardinális hiba, amit a rosszul összeválogatott színészgárda csak tovább tetéz. James Mardsen vigyori komédiákba és egyéb limonádékba való, de itt hiteltelenül előadott, ostoba balfaszként bénázva, Hoffman legapróbb rezdülésével sem ér fel. A konfliktusforrássá váló asszonykát a butus-szexi Kate Bosworth hozza, ám annyira jellegtelenül, hogy akár az összes férfi szereplő végigmehetne rajta tucatszor is, akkor sem keltene szimpátiát vagy sajnálatot. Nem mintha az eredetiben Susan George annyira szánnivaló lett volna, de neki elhittük, hogy rádöbben kacér kivagyiságának következményére, és mardossa a lelkiismeret-furdalás, gyötrődik azon, ami történt, és hogy kussolnia kell. Sajátos formában ugyan, de Bosworth esetében is igaz ez, ő is jobban tenné, ha kussolna, és nem ripacskodna.
Rod Lurie, a filmet jegyző középkategóriás rendező próbálkozik ugyan, de képtelen feszültséget generálni. A falusi tahók a maguk bunkó mivoltjában már-már szimpatikusabbak, mint az ifjú pár, a film végén a nagy leszámolás pedig a korhatár-besorolástól rettegés erőterében készült, idétlenül koordinált, érdektelen kaszkadőrbemutató a silányabb fajtából. Felesleges tucatfilm, egy zseniális klasszikus árnyékában. Jogos a kérdés, hogy Peckinpah mesterművétől elvonatkoztatva sem működne? De igen, úgy működne. Háromszor negyven percre szétszedve, mini sorozatként. Talán.
MENÜ:
Filmrészletes, a filmzene egyik fenyegetőbb tételét használva aláfestésként, amiből rögtön tudjuk, hogy itt bizony nem egy könnyed vígjáték vár ránk majd a városi és vidéki élet különbségeiről.
KÉP:
A fülledt déli környezetet az operatőr sárgás-barnás szűrők használatával kívánja érzékeltetni, amitől néha a színek nagyon elcsúsznak (érdemes figyelni például a rendőrautó villogó lámpáját a sötétben), illetve több indokolatlanul szemcsés jelenetet is kapunk, miközben a részletesség sem olyan, mint azt a jobb HD transzferektől megszokhattuk.
HANG:
Akár az eredeti DTS-HD MA 5.1-es hangsávot, akár a Dolby 5.1-es magyar szinkront választjuk, csalódni nem fogunk nagyon. A meccsjeleneteknél jól átjön a tömeg okozta hangzavar, de az akciójelenetek hangosságára sem lehet panasz. A szinkronhangok pedig nincsenek direkt erősebbre véve, pedig ez egy tipikus, gyakran előforduló hiba szokott lenni.
EXTRÁK:
A rendező szentül meg van győződve róla, hogy filmje nem hogy méltó Sam Peckinpah eredetijéhez, hanem még le is körözi azt, és erre a súlyos tévedésére építi fel az audiokommentárját, amelyben szinte jelenetenként hasonlítja össze saját verzióját Peckinpahéval, folyamatosan magyarázva, hogy a saját megközelítése miért jobb.
Megnézhetünk ezen kívül még négy kisfilmet is: az első – a kommentárhoz hasonlóan – a remake létjogosultságát bizonygatja, a másodikban a színészek beszélnek az általuk játszott karakterekről, a harmadik a végső leszámolás forgatását mutatja be, a negyedikben pedig a nyári ház felépítésébe (direkt a film kedvéért húzták fel) pillanthatunk bele. Ezen kívül némi BD Live tartalmat kapunk még, feltéve ha lejátszónkat csatlakoztatjuk az internetre (ami a legtöbb LG modellnél már wifivel is könnyen megoldható, csak hogy egy kis reklámot is elhintsek). Az extrákhoz angol felirat választható.
ÖSSZEGZÉS: Sajnos az új változat teljesen rosszul értelmezi újra Peckinpah klasszikusát, sőt néha már mondhatjuk azt, hogy meggyalázza azt, amire az extrákban még szinte büszkék is az alkotók.
FILM: 4
KÉP: 6
HANG: 9
EXTRÁK: 7
FILMKRITIKA: Cseri Dániel
BD TESZT: Feri, a mozigépész
